A legtöbb ember nem akar megváltozni, ragaszkodik azokhoz a nézőpontokhoz, belső párbeszédekhez, befixált látásmódokhoz, amikkel felnőtt, és beszűkíti a valóságot arra, ami a saját fejében létezik. Ítéleteket gyártunk, következtetéseket hozunk létre, azonosulunk azzal, amit kiskorunk óta megéltünk, láttunk, hallottunk, és őrizgetjük az elménkben a negatív érzéseken alapuló tapasztalatokat. Majd pedig, mint egy lexikont elővesszük, amikor éppen egy kellemetlen, váratlan vagy ismétlődő helyzetben találjuk magunkat. A lexikonunk alapján megkeressük azt a reagálási módszert, ami egykor egy kicsit is hasonló szituációban segített túlélni. Ez egy automatikusan működő rendszer, ami nem a jelen pillanatot érzékeli és látja meg, hanem a stressz és az érzelmi befolyásoltság hatására egyből bekapcsol, majd a túlélési ösztön miatt jelez a rendszer, hogy minél gyorsabban reakcióba léphessünk. Ám ez az "ősember" funkciónk egy korábban megélt negatív mintára alapoz, és ránk zúdul az összes érzés, amely kizökkent, kibillent az egyensúlyi állapotunkból. Bárhogy is próbálkozunk, az érzelmek hatása alá kerülünk, és már megint belefolyunk abba, amit már párszor megfogadtunk, hogy mostantól másképp csinálom, másképp reagálok, nem foglalkozom vele, és a többi.... Hányszor fordult elő, hogy egy kellemetlen, bosszantó, rossz érzéseket keltő helyzet után, amikor már elmúlt a "veszély" és nyugodtabbak lettünk, akkor beugranak új lehetőségek, hogy mégis mit kellett volna mondani, mit kellett volna csinálni, miben tudtunk volna máshogy tekinteni az egészre, mit tudtunk volna közölni, segíteni magunknak vagy éppen a másik embernek. Mintha ekkorra már egy kicsit "magasabb" és távolibb nézőpontból látnánk az egész történetet, a résztvevőket, önmagunkat és a másik embert is.

Mindenki fejében van egy kép arról, hogy miként kellene működnie a világnak, önmagának, a másik embernek, hogy hogyan kellene alakulnia a dolgoknak, hogy egy adott problémára milyen megoldás lenne a legjobb. Azonban ezek a nézőpontok azon alapulnak, hogy mit tapasztaltunk meg, miket "vettünk magunkra", mit tanultunk meg egészen gyermekkortól kezdve. Ahány ház, annyi szokás. Míg egy elejtett mondat valaki számára vicces, addig egy másik embert pusztít, és összetörik tőle. Mekkora ereje van a szavaknak? Mekkora ereje van a szavak mögötti valódi érzéseknek, amelyekkel közlik vagy amelyek benned generálódnak? Észreveszed-e a szavak mögött rejlő valódi üzenetet vagy bekapcsol a fejedben egyből valami, ami a teljes hatalmába kerít?

Hallás rezgések energia

Hiába próbálod elengedni, már több száz stratégiát dolgoztál ki önmagad számára, hogy megváltoztasd azokat a dolgokat a külvilágodban, amelyekkel kapcsolatban folyton nehézségekbe ütközöl, amelyek folyton ismétlődnek és kibillentenek, amelyek már régóta rossz érzéseket keltenek benned. "Engedd el!" "Nézd pozitívan!" "Tarts ki!" "Légy erős!" Hányszor hallottad már ezeket, és talán te is tanácsoltad másoknak? De vajon hosszabbtávon segítenek-e ezek a mondatok? Tudjuk-e valójában, hogy ezeket "hogyan kell csinálni"? Rá tudunk-e kapcsolódni ezekre igazán? Egyáltalán rá KELL-e kapcsolódni ezekre?
Mit engedjek el?
Hogyan nézzem pozitívan azt, amit negatívan tapasztalok meg? Hogyan nyomjam el a rossz érzéseket, hogy rá tudjam pakolni a jókat?
Meddig tartsak ki? Honnan merítsek erőt a kitartáshoz?
Mihez legyek erős? Ahhoz, hogy ellenálljak a valódi érzéseknek?

Sokszor igen, valóban rengeteg erőt használunk fel ahhoz, hogy ellenálljunk egy-egy energiának, érzésnek... hogy kitartsunk, még akkor is, amikor belül már rég összeomlottunk... hogy fenntartsunk egy korlátozó nézőpontot, mert félünk valamitől... hogy kapaszkodjunk valamiben... hogy tartsunk és szorongassunk valamit, amihez foggal körömmel ragaszkodunk.... hogy elzárva tartsuk magunkban azt, amit egyszer féltünk felengedni, tudomásul venni, elfogadni, befogadni. Ami tudjuk, hogy az életünk része, de próbáljuk kitagadni, kívül tartani a világunkon, távol tartani magunktól. Hány olyan tulajdonságot, érzést tiltunk meg magunktól, amit ha elfogadnánk, akkor és ott, amikor igenis jelen van bennünk és elő is jött. "Én nem vagyok olyan, nem lehetek olyan... "hiszen az aki úgy érez, az nem jó ember, ez nem helyén való, ki szerint? mikor nem helyén való? Ettől a valamitől valóban rosszabb ember leszek?

A változás az önismeretben azt jelenti, hogy elengedjük azokat a múltbéli tapasztalatokon alapuló negatív mintákat, hitrendszereket, amelyek korlátoznak minket az életünk kiteljesedésében.

Ne féljünk szembenézni a traumákkal, nehézségekkel, fájdalmakkal, önmagunkkal!

Mert ezek nem mi vagyunk. Csak azonosultunk velük. Elhittük, hogy ezekből épülünk fel (EGO). A hitrendszerekből, a nézőpontokból, az elvárásokból, a külvilág visszajelzéseiből...

De vajon kik vagyunk mi ezek nélkül?

Kik vagyunk, amikor még csak a megtermékenyített petesejtek? Vagy amikor az első lélegzetünket vesszük itt a Földön?

Kik vagyunk mi igazából? Mik azok, amik valójában működhetnek a számunkra?

. . . És kivé válhatunk a jelenlegi következtetéseink, racionális gondolatainkon és korlátozó berögződéseinken túl?